Túl mindenen...

Van, hogy annyi minden történik körülötted és annyi mindenkinek akarsz és kellene megfelelned, hogy besokallsz... Belefáradsz a mentegetőzésbe, abba hogy bocsánatot kérj, amiért van véleményed, amiért érzel és gondolsz dolgokat... Hogy eleged van a kétszínű emberekből, a kicsinyes játszmáikból és abból meg végképp, hogy asszisztálj is mindehhez. Hogy már nem akarsz és nincs is erőd magyarázkodni, megmagyarázni, hogy mit, miért és hogyan teszel... Hogy eleged van a felszínes beszélgetésekből, emberekből és kapcsolatokból. Hogy igenis akarsz beszélgetni a karmáról, a csillagászatról, a halálról, és legfőképp az életről. Arról, hogy miért és hogyan lettél ilyen, hogy miken mentél keresztül, hogy mik voltak a fordulópontok, hogy mik és kik vettek el vagy épp tettek hozzá az életedhez. Már nem akarsz arról beszélni, beszélgetni, hogy miért lett olyan színű a körmöd, amilyen, vagy épp a hajad. Számodra ezek már nem fontosak. Túllépsz dolgokon.

Nem azért, mert te valamiféle hatalmas guru vagy,aki mindezt elérte hosszú évek átmeditálásával, és elolvastál két jógaóra közt ezer meg ezer önfejlesztő könyvet. Egyszerűen csak érzed ott belül, ott valahol mélyen, ahova a legtöbb ember soha el sem jut, hogy neked ezek már nem adnak pluszt, nem okoznak örömet. Sőt egyenesen fárasztanak és irritálnak. Egyre hangosabb a belső hangod, és egyre nehezebben tudod figyelmen kívül hagyni. És már nem is akarod. Mert akkor érzed jól magad, ha követed, amit mond.

És ez nem fog tetszeni sokaknak. Legfőképp azoknak, akik közel állnak hozzád, márhogy fizikailag. Mert ha lelkileg állnának közel, akkor értenék, amiről beszélsz. De nem értik, nem fogják érteni. Talán nem is kell. Lesznek, akik fogják érteni, akik nem üres tekintettel fognak bólogatni, hanem figyelnek rád, és hozzá tudnak szólni. Hozzád tudnak szólni. Ők azok, akik mellett már most is úgy érzed hazataláltál, nem kell megjátszanod magad, leveheted a mindennapi maszkod, amit minden egyes reggel gondosan magadra öltesz és úgy viseled, hogy a felszínes emberek mind elhiszik, hogy te vagy. 

Hogy miért viseled ezt? Mert unod a magyarázkodást, és mert vakokkal vitatkoznál színekről. Ez nem zárja ki, hogy megmondd a véleményed, hogy ha épp úgy esik, bárkit el merj küldeni melegebb éghajlatra, úgy téve mindezt, hogy még majdnem meg is köszöni. Mert ott a jó öreg szarkazmus, ami régóta hű barátod és mindig kisegít, és csak kevesen értik, érzik. Azt hiszik, hogy csak viccelsz, aztán mire rájönnek, ha egyáltalán rájönnek, hogy teljesen komolyan mondtad, addigra már te túl vagy az egészen. És igen, a szarkazmus jó barát, mindig segít, mindig ott van. De ahhoz, hogy ez a tulajdonság meglegyen benned és tudd is használni rengeteg nehéz időszaknak kell az életedben lennie, rengeteg átsírt éjszaka, rengeteg szétesett kapcsolat, rengetegszer összetört szív. Mindezek nélkül még mindig egy naiv kislány lennél, aki talán még a Mikulásban is hisz. Ezek a dogok adnak erőt ahhoz, hogy túlélj. Mert bármi történik is, mindig tudod, hogy már többször megcsináltad, többször építetted újra magad és a világod, már többször estél el, mintsem azt el tudnád mesélni és néha csak zuhantál és senki nem volt, aki elkapott volna. Te tartottad magad, mindig mosolyogva mentél tovább, mindig te voltál ott, ha valakinek szüksége volt rád. Neked ilyen csak ritkán adatott, talán soha nem is fog, talán egyszer lesz, talán néha lesz. Nem tudod, nem tudhatod, de már nem félsz egyedül sem, már nincs szükséged senkire ahhoz, hogy túlélj, hogy átélj, hogy továbblépj, már egyedül is képes vagy megtalálni mindazt, amire szükséged van. Már nem akarsz mindenképp társat, már eleged van a felszínességből. Tudod ki az, aki mosolyogva szúr hátba, ki az aki melletted van, igazából, már az első alkalommal fel tudod mérni mindezt. 

És mindezért megérte. 

Ez mindent megért.